愛

minden

ember ugyanúgy érez. ugyanúgy szerelmes, ugyanúgy fáj.
csak valakinek jobb az álarca.

persze ez is

csak nyavalygás.
értelmes embernek tartom magam, 27 éves vagyok, szép és okos.
három évvel ezelőtt még sérülékenyebb voltam, de ki nem keményedik meg ennyi mindentől?
nem kéne annyit hazudnom magamnak.

nem ez volt

tudom azt mondtad hogy majd írsz, de most én.
milyen az, mikor megkívánsz valami jót, eleve az is pompás érzés mikor tudom mit szeretnék, és ha csak valami hasonlóhoz is jutok hozzá, már az is boldogít. legyen mondjuk csokoládé. karamellás. (sosem eszem édeset, tudod.) találok olyat, amilyet szeretnék, beteszem a hűtőbe, örömhalogató vagyok mint tom cruise a vanília égboltban. aztán elfelejtem. és mikor kiveszem a hidegből, megromlott már.
így jártam veled.
ne aggódj, pár nap és túlteszem magam rajta, csak nem szeretem most magam.
az van, hogy szeretem benned azt a nagy, szunnyadó fenevadat, szeretem a kezeidet amikkel egy akkora pofont érdemeltem volna már rég, hogy a fal adja a másikat.
olyan gyerek voltál akkor, én meg olyan kiszolgáltatott. mindegy, ezt már milliószor megmagyaráztam -magamnak, neked- és csodálom, hogy nem haragszol.
most már eldöntöttem, hogy ez szépen marad itt a piszkozatok között mint egy nagy büdös felkiáltójel, vigyázz, ha bántasz másokat még sokszor fogsz úgy járni mint ma, több éves szavakkal kell jóllaknod, régi leveleket kell sajnálnod, basszamegmiértnemválaszoltamúgy.
sajnálom, hogy nem írok már blogot, oda kéne ezeket, a régit lezártam, újat meg hiába kezdtem, belefulladtam.
megértem, ha azt gondolod, hogy azért kellenél most, mert semmi sem passzol az életemben. meg a könyv miatt. és meglehet, hogy van ebben valami, de akkor is
tudnálak szeretni.
te engem már nem,
megértem.
meg kell értenem.

úgy történt, hogy

hogy.
három évvel ezelőtt felkerültem a nagyvárosba. egy szál bőrönddel, pár ruhadarab, egy nyári takaró, külváros, olcsó lakás, nagy tervek.
a parlamentben kezdtem dolgozni, naív voltam és fiatal. és tájszólásom volt. mint utólag megtudtam.
igazából nem tudok írni (régen azt hittem igen, szerencsére ma már nem gondolom ezt), csak zavarják a szemem az elküldetlen piszkozatok, úgy gondoltam kilököm ezeket a dolgokat az internet nagy, végtelen, táguló galaxisába. hadd keringjen, mint egy bolygótlan hold.
szóval nem volt könnyű. senki se hitte, hogy sikerülhet friss diplomával, ambíciókkal terhelten, pénz nélkül. de jöttem, mert egy halva született szerelem nem hagyott nyugodni, azt hittem ez a sorsom, hogy miatta kell itt lennem, hogy csak az a gond, hogy messze vagyunk egymástól. persze kiderült, hogy a távolság nem fizikai köztünk, de ez már olyan rég volt, csak simogatom a helyét, jé, itt volt valamikor egy mély seb.
dorombol a macskám. álmodik valamit.
szóval február volt, én jártam serényen dolgozni, a kollégáim azt hitték olyan nagyon szorgalmas vagyok, hisz minden nap kilencig bent maradtam. igazából nem volt kedvem hazamenni az üres lakásba, hideg volt és idegen, messzi és kopott.
aztán írtam egy emailt neki.