milyen az, mikor megkívánsz valami jót, eleve az is pompás érzés mikor tudom mit szeretnék, és ha csak valami hasonlóhoz is jutok hozzá, már az is boldogít. legyen mondjuk csokoládé. karamellás. (sosem eszem édeset, tudod.) találok olyat, amilyet szeretnék, beteszem a hűtőbe, örömhalogató vagyok mint tom cruise a vanília égboltban. aztán elfelejtem. és mikor kiveszem a hidegből, megromlott már.
így jártam veled.
ne aggódj, pár nap és túlteszem magam rajta, csak nem szeretem most magam.
az van, hogy szeretem benned azt a nagy, szunnyadó fenevadat, szeretem a kezeidet amikkel egy akkora pofont érdemeltem volna már rég, hogy a fal adja a másikat.
olyan gyerek voltál akkor, én meg olyan kiszolgáltatott. mindegy, ezt már milliószor megmagyaráztam -magamnak, neked- és csodálom, hogy nem haragszol.
most már eldöntöttem, hogy ez szépen marad itt a piszkozatok között mint egy nagy büdös felkiáltójel, vigyázz, ha bántasz másokat még sokszor fogsz úgy járni mint ma, több éves szavakkal kell jóllaknod, régi leveleket kell sajnálnod, basszamegmiértnemválaszoltamúg
sajnálom, hogy nem írok már blogot, oda kéne ezeket, a régit lezártam, újat meg hiába kezdtem, belefulladtam.
megértem, ha azt gondolod, hogy azért kellenél most, mert semmi sem passzol az életemben. meg a könyv miatt. és meglehet, hogy van ebben valami, de akkor is
tudnálak szeretni.
te engem már nem,
megértem.
meg kell értenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése